Kiss Áron:
Amikor Bill Clinton 2002 őszén a brit Labour Party kongresszusán kiállt Tony Blair mellett, igyekezve megnyerni a pártot a miniszterelnök politikájának, nagyívű beszédében így érvelt: Ne azért támogassák az ENSZ-t (a fegyverzet-ellenőrzésben és másban), amilyen az ma, hanem azért, amilyen lesz, és amilyennek lennie kell. Ne azért legyenek Európa-pártiak, amilyen az Unió ma, hanem azért, amilyen lesz, és amilyenné tehetik. És messzebbre tekintve: a cél az emberiség globális közössége. Az Egyesült Nemzetek és az Unió lényege tehát a benne rejlő lehetőségekben rejlik, abban, amivé lehet és abban, aminek lennie kellene. Az ítélet mércéje az Ész és az emberi szabadság megvalósulása, az ember nembeli lehetőségeinek kiteljesedése. Az intézmények jelenlegi formája nem szolgálhat végső érvként a racionalitás és szabadság elvével szemben.
Talán van, aki komolytalannak vagy fontoskodásnak látja, ha egy retorikus politikai üzenetben (ráadásul egy nagyonis pragmatikus politikus részéről) nagyobb filozófiai tartalmakat keresünk. Én mégis úgy gondolom, hogy az a forma, amelyben Clinton aktuális politikai üzenetét megfogalmazta, továbbvisz valamit a Marcuse Hegeljéből. Üdítő hatású annak a kifejezése, hogy a külvilág alakulásban van és racionálisan formálható – legalábbis a lehetőség nincs kizárva, ahogy az is, hogy a valóság az emberiség szabadságán méretik meg. Ezek olyan tartalmai a hegeli filozófiának, amelyeknek Marcuse nagy jelentőséget tulajdonít az Ész és forradalomban. Összehasonlításul: a konzervatív politika az emberiség helyett partikuláris érdekekkel érvel, és arra hivatkozik, hogy mivel a világ olyan, amilyen, nincs más megoldás, mint az erőszak.[1]
Az Ész és forradalom Hegeljének legfontosabb mondanivalója a létező világ negativitása, vagyis hogy az nem felel meg saját lehetőségeinek, ezért hamis a róla alkotott közvetlen és kritikátlan fogalom, ahogy hamis maga a fennálló világ is. „A tények világa nem ésszerű, hanem el kell juttatni az észhez, vagyis olyan formára kell hozni, amelyben a valóság ténylegesen megfelel az igazságnak.” (184. o.) Hegel filozófiája eszerint felforgató filozófia, mert nem ismeri el a létező autoritását az ész és szabadság felett. Marcuse Hegel filozófiának utóéletét is e kritikai mozzanat utótörténeteként írja meg, Marx kapitalizmus-kritikája és a Comte pozitív filozófiája által hirdetett „bölcs belenyugvás” pólusai közt.
Marcuse 1941-ben adta ki az Ész és forradalmat, ez első nagyobb angol nyelven írt műve. A könyv szándéka szerint az angol nyelvű olvasóhoz hozza közel Hegel és Marx dialektikus filozófiáját és a kritikai társadalomelmélet alapjait. Az „angol nyelvű olvasó” itt a német idealista filozófia nyelvében járatlan olvasót jelenti, és ennyiben akár a „mai olvasót” is helyébe képzelhetjük, akit Magyarországon vagy éppen Németországban egy időközben kissé „angolabbá” lett univerzum vesz körül. Az Ész és forradalom ezért nagyon is alkalmas mai fogyasztásra, különösen mivel Marcuse más frankfurti filozófusokkal ellentétben nem hagyja el a diskurzív tanulmány formáját, tehát nem alakítja műalkotássá a szöveget, ahogy ez főleg Adorno szövegeinél megfigyelhető.
Lévén Hegel- és Marx-bevezető, az Ész és forradalom bizonyos értelemben kortalanabb, mint Marcuse leghíresebb könyve, Az egydimenziós ember, amely a hatvanas évek kapitalizmusának aktuális elemzése volt. Így, bár több mint húsz évvel korábban íródott, egy korábbi világállapotban, kevesebbet öregedett, mint az utóbbi, amelynek kritikája a konyhagép-jóléti korszakról és a két szembenálló blokk plusz-represszióra ürügyül szolgáló kölcsönös fenyegetéséről már csak áttételekkel „aktuális”. És bár a plusz-represszió elemzését nyugodtan alkalmazni lehet az Amerika elleni terrortámadások utáni intézkedésekre (és ez már a második reakciós hullámnak tekinthető a hatvanas évek óta), a nyugati világ kétségtelenül szabadabbá vált és kevesebb autoriter vonással bír mint 1968 előtt.
Az Ész és forradalom tehát Hegel- és Marx-bevezető, de nem csak az, tartalmazza a kritikai elmélet néhány alapvető kiindulási pontját, méghozzá egy olyan befogadható nyelven és formában, amely a kritikai elmélet programatikus írásait [2] nem jellemzi. Ezért a könyv a kritikai elmélet és a pozitivizmus-vita megértéséhez és elemzéséhez is sok segítséget nyújt. Ennek illusztrálására a „pozitivizmus” fogalmával foglalkozó gondolatokat szeretném bemutatni az alábbiakban.
A pozitivizmus fogalma sokmindent jelölhet. Ez ugyanakkor nem jelenti, hogy szükségszerűen parttalanná válna a használata. Marcuse a hegeli filozófiával szembeni reakció filozófiatörténeti pillanatában határozza meg a pozitivizmust. Innen kiindulva követhetjük a „negatív” és „pozitív” filozófia ellentétének előzményeit és utótörténetét.
August Comte állította szembe a „pozitív” tudományt és filozófiát Hegel „negatív” filozófiájával. Ez utóbbit azzal vádolja, hogy míg a dolgok belső lehetőségével foglalkozik, nem képes megismerni azok valóságát (370. o.). A pozitív szociológia a valóságot, a megfigyeléseket fogadja el autoritásnak, és a társadalomra érvényes törvényeket keresi, ahogy más tudományok más tárgyak törvényszerűségeit. Ezzel a társadalomelmélet tudománnyá válik, és megszűnik a társadalomkritika lenni, ellentétben a negatív filozófiával, amely a valóságot a történelmi ész nevében tagadja. Comte filozófiájának egy ettől el nem választható tendenciája a dolgok adott állapotának helyeslése (illetve, hogy úgy gondolja, az embereket a fennálló világ elfogadására és bölcs belenyugvásra kell nevelni (399. o.)), és Hegel filozófiája felforgató jellegének elítélése. A frankfurti iskola kritikai elmélete számára alapvető jelentőségű az a kapcsolat, amely a kritika nélküli tudományosság és a fennálló rendszer igazolása között a pozitív szociológia születésekor fennállt. Így a szabadság letéteményesévé a hegeli filozófia felforgató tartalmait, elsősorban a dialektikus módszert továbbvivő kritikai elmélet válik – a hagyományos tudománnyal szemben. Az elidegenedett társadalom és az elidegenedett tudomány közt tételezett kapcsolat így a frankfurti kritikai elmélet definiáló eleme.
A pozitív és negatív filozófia közti ellentét történetének bemutatásában Marcuse a könyv elején a racionalizmus és empirizmus vitájáig és annak Kant által elvégzett feloldásáig megy vissza. Ebben az összefüggésben a pozitivizmus a legszélesebb értelemben a józan ész tapasztalatán alapuló filozófiaként definiálódik (134. o., a lábjegyzetben), míg a német idealizmus erőfeszítései arra irányulnak, hogy az Ész fogalmai megőrizzék általános érvényüket, és ezzel a fennálló világ kritikája lehetséges maradjon.
A kiteljesedett pozitivista tudományról csak annyiban esik szó az Ész és forradalomban, amennyiben Comte annak megteremtésében szerepet játszott. A fogalom (és a szembenállás) utótörténetéhez tehát egy kitérő erejéig eltávolodunk az Ész ér forradalomtól. A pozitivizmus, ahogy a fogalmat leggyakrabban használják, arra a XIX. második felére kialakult (és a filozófiától emancipálódott) tudományosságra utal, amely tények, ismeretek és törvényszerűségek gyűjtésével a világ kumulatív megismerését célozta meg. Horkheimer a fentebb már említett „Hagyományos és kritikai elmélet” című tanulmányának bevezetőjében, a pozitivista tudományt elemezve Henri Poincarét idézi, aki a tudományt „olyan könyvtárhoz hasonlítja, amelynek szakadatlanul gyarapodnia kell.” Ez természetesen kevesebb mint meghatározás, és eltérő elméleteket takarhat aszerint, hogy kifejtése mennyire dogmatikus a tudományos módszer tekintetében, illetve mit tart azokról a tárgyakról, amelyek az így meghatározott tudományos módszerek hatókörén kívül esnek. Ez a probléma legérzékenyebben mindig a társadalomtudományokkal összefüggésben merül fel.
A pozitivizmus fontos újrafogalmazását végezték el a XX. század elején a logikai pozitivisták, hatásuk az analitikus filozófiában máig is jelentős. Ez az irányzat csak az empirikusan ellenőrizhető alap-állításokat tartotta értelmesnek, és lehetségesnek tartotta az emberi tudás formális-logikai alapon történő felülvizsgálatát. Továbbá a mai napig fontos fejlemény a pozitivizmus Karl Popper általi újrafogalmazása is, aki a tudományosság feltételének (ún. demarkációs kritériumának) az egységesen alkalmazott falszifikációs módszert tekintette. Ez az elmélet tehát nem alap-állításokra vonatkozik, hanem elméletekre. Egy elmélet (hipotézis) tudományosnak tekinthető, ha meg lehet előre mondani, milyen empirikus eredmények alapján kell megcáfoltnak tekinteni. Popper szándéka szerint egy ilyen kritérium megmutatja, hogy a pszichoanalízis vagy a marxizmus nem tekinthető tudományosnak, mert ezeket semmilyen empirikus tény nem áshatja alá. A tudományosság ilyen szigorú meghatározását azonban súlyos kritikák érik, mivel az nem állja ki a tudománytörténet vagy a tudományos gyakorlat próbáját. Az új empíria ugyanis az elméletek állandó újrafogalmazását vonja maga után – még a „legkeményebb” tudományokban is. (Az ehhez kapcsolódó a kérdéseket vitatja meg a Lakatost, Kuhnt és Feyerabendet követő tudományfilozófiai irodalom.) Mégis, a pozitivizmusnak a fent említett elméletekből kiinduló, de pragmatikusabb felfogása nevezhető uralkodónak a tudományokban, bár ezzel párhuzamosan a szkeptikus illetve a megismerés lehetetlenségét állító álláspontok is újra és újra megfogalmazódnak.
A pozitivizmus fogalmára tehát azért tértem ki részletesen, mert úgy gondolom, az Ész és forradalom a pozitivizmus-vitához éppúgy mint a kritikai társadalomelmélet első korszakához fontos segítséget nyújt az olvasónak. Adorno ugyanis „A társadalomtudományok logikájáról” című eladásában [3] Marcuse Hegel-elemzésével nagy mértékben egybevágó pozitivizmus-kritikát fejt ki, amelyet az ellentmondás, a totalitás, a probléma, a módszer, a józan ész, az elmélet, a kritika, az objektivitás és az igazság fogalmainak elemzésén keresztül bont ki. Adorno szövegének meglepően sok udvarias és egyetértő gesztusa „Popper úr” irányában azonban elrejti, bagatellizálja, vagy inkább komikussá teszi azt, hogy tanulmánya hegeli alapokon Popper elméletének („pozitivizmusának”) minden lényeges elemét kétségbevonja, semmisnek, félreértésnek tekinti. Ezzel azon vitapartnerekkel szemben, akik Hegelt nem ismerték vagy nem akarták megismerni, Adorno szövege értelmezhetetlenné vált. A pozitivizmus-vitában Habermas írásai azok, amelyek az ellentéteket (ebből a szempontból Marcuséhoz hasonlóan) a másik fél nyelvén is igyekeznek kibontani. Amennyire azonban Hans Albert viszontválaszaiból kiderül, csupán mérsékelt sikerrel.
Ezzel párhuzamosan azonban a pozitivizmus-vita el is mozdította a pozitivizmus és kritikusai közti frontokat. Ahogy Habermas évekkel később írt „A társadalomtudományok logikája” című könyvéből látszik, a kritikai elmélet fokozatosan a hermeneutikus-értelmező módszerek (egy dogmatikusabb természettudományos tudományértelmezéssel szembeni) védelméhez vonult vissza Marcuse és Adorno eredeti álláspontjától.
Az Ész és forradalom 1982-ben jelent meg magyarul. Idemásolom a fülszöveget:
„Századunk egyik jelentős, ellentmondásos hatású gondolkodójának könyvét veszi kezébe az olvasó. Herbert Marcuse Heidegger tanítványa volt, a 30-as években a marxizmus hatott rá, de azt elsősorban kultúrkritikaként értelmezte át. Egyik alapító tagja volt a két világháború közötti időszak jelentős filozófiai körének, az ún. „frankfurti iskolának”, amely a marxizáló törekvések fontos műhelye volt a 30-as évekbeli Nyugat-Európában. Amerikai emigrációjában Marcuse a pszichoanalízis fogalomkészletével értelmezi a későkapitalista társadalmat, majd – a hatvanas években – radikális kritikusa a technikai civilizációnak. Az újbaloldali mozgalmak fő ideológusa, a konkrét gazdasági összefüggések elhanyagolása miatt azonban a marxizmus forradalmi tartalma elvont, utópikus tagadássá válik nála.
Az Ész és forradalom 1941-ben jelent meg. Az egész könyvet – még a látszólag elvont fejtegetéseket is – áthatja a fasizmus elleni elméleti, ideológiai harc pátosza. A „forradalmár„ Hegelt kívánja rehabilitálni Marcuse, s ezért átértelmezi mindazokat a mozzanatokat, amelyek a hegeli elmélet későbbi, konzervatív interpretációit alátámasztották. Ugyanez a törekvés hatja át akkor is, amikor a Hegel utáni korszak pozitivista társadalomelméletének legfontosabb tendenciáit ismerteti.
A kötethez Almási Miklós írt a Marcuse-jelenség ellentmondásosságát kritikusan elemző tanulmányt.”
Bár erről bizonnyal többet tud, aki személyesen is átélte, a frankfurti iskola szövegeit 1990 előtt csak nagy késéssel és szelektíven adták ki Magyarországon. Ennek a lassú és összetett folyamatnak jó szemléltetése a fülszöveg, ezért gondoltam idevalónak. Az „úgynevezett” frankfurti iskola csak „marxizáló”, hiszen marxizmusok közt csak az egyetlen helyes irány érdemli meg a marxizmus nevet. A Marcusét ért hatások – a legfontosabbak közt Hegel, Marx és Freud – csak véletlenszerűen kerülnek egymás mellé az életrajzban, a frankfurti gondolkodás egységként való rekonstrukcióját meg sem lehet kísérelni. A nem helyes marxizmusok ismertetőjegye pedig természetesen a gazdasági folyamatok helytelen értelmezése vagy azok jelentőségének alulértékelése. Marcuséból így csak „Marcuse-jelenség” marad. És mégis, talán azért is küzdenie kellett valakinek, hogy egyáltalán kiadják a könyvet, igaz, ez talán a szerző legkevésbé „aktuális” műve, amelyben még a szovjet rendszert sem kritizálta.
A magyar kiadás akaratlanul egy olyan világ dokumentuma is, amelyben a marxi elmélet öröksége, az „igazság abszolutizmusa” (367. o.) állami rangra emelkedett. Nem szándékom egy letűnt kor etikettjén ironizálni, és még kevésbé szeretném a politikai dogmatizmus kritikáját a frankfurtiakra átvinni. A frankfurti gondolkodók nem voltak naivak politikai kérdésekben, és „másképp” voltak dogmatikusak. Állásfoglalásaik több esetben kiábrándították az diákmozgalmárokat, akik szívesen hallottak volna tőlük forradalomra való buzdítást. Nevezetes Habermas „baloldali fasizmusra” való utalása, amely az aktivista diákradikalizmust elidegenítette a frankfurti iskolától. Marcuse pedig arra figyelmeztette a diákokat, hogy az egyetem még mindig a szabadság szigete az amerikai társadalomban.
Zárásul: szó esett az Észről és (bár csak negatívan) a forradalomról is. A kritika alapja talán ma is lehet az ész és a szabadság. A forradalom viszont igen távol került világunktól. Akik ma a forradalomról szeretnének gondolkodni, aligha fordulnak a létező szocializmushoz, de valószínűleg Clintonhoz sem... És Hegelhez?
Habermas, Jürgen: A társadalomtudományok logikája. Atlantisz, Budapest, 1994.
Kellner, Douglas: Herbert Marcuse. (Rövid életrajz az Illuminations-honlapon.)
Kiss Endre: A filozófia metamorfózisa a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben. In: Friedrich Nietzsche filozófiája. Gondolat, Budapest, 1993.
Marcuse, Herbert: Az egydimenziós ember. Kossuth könyvkiadó, Budapest, 1990.
Papp Zsolt (szerk.): Tény, érték, ideológia. A pozitivizmus-vita a nyugatnémet szociológiában. Gondolat, Budapest, 1976.
Weiss János: Tizenkét előadás a Frankfurti Iskoláról és a diákmozgalmakról. Áron kiadó, Budapest, 2000.
[1] Azt, hogy a politikai internacionalizmus elsö megközelítésben ellentétben áll Hegellel, aki a szabadság kiteljesedésének tereként a monarchikus államot látta, most figyelmen kívül hagytam. Szintén csak utalni szeretnék rá (kissé komolytalanul), hogy a „történelem vége”-probléma megítélésében viszont Clinton közelebb állhat Hegelhez, mint a „forradalmár” Marcuse.
[2] Lásd Horkheimer és maga Marcuse tanulmányait, amelyektöl csak néhány év választja el, és amelyek magyarul a Tény, érték, ideológia c. kötetben jelentek meg a pozitivizmus-vita elöjátékaként.
[3] Megjelent: Tény, érték, ideológia 302-325. o. A
tanulmány („korreferátum”) Popper elöadásával együtt a pozitivizmus-vita
kiindulópontját jelenti.